Rég megkopott a szent frázis: Ne ítélj, hogy ne ítéltess. Nem vagyok egy nagy Biblia idéző, de ez azért egy elég korrekt mondat benne.

Halovány határ van a vélemény, a kritika és az ítélet között. De azért van. Véleménye például azért mindenkinek van, ami nem is baj. A kritizálásba és az ítélkezésbe pedig sokszor belecsúszunk, olykor észrevétlenül. Ezt elég fejlett éberséggel, tudatossággal lehet csak kivédeni ‒ szerintem.

Mert ugye mindenkinek megvan a saját világnézete, amiben hisz, aminek alap pillérei stabilan állnak és minimálisan vagyunk hajlandók elmozdulni onnan. Ezért a hasonló nézetűekkel boldogok vagyunk, de ha egy merőben más iránnyal találkozunk, akkor azt első körben nem igazán fogadjuk be. Általában megvéleményezzük saját szánk íze szerint, ami valahogy így hangzik: ez hülyeség. Vagy cifrábban fogalmazunk.

Ha ennyi lenne az egész, és utána például meghallgatva a másik állaspontját, elgondolkodnánk csak úgy szimplán, akkor talán könnyebb lenne a levegő a világban. Ez a vélemény szabadsága, ami ennyi és nem több. Az ítéletmentes gondolkodás azonban nem túl divatos napjainkban.

Mert mit jelentene úgy gondolkodni, hogy közben nem ítélkezünk arról, amiről éppen elmélkedünk? Azt jelentené, hogy nyitottan állunk a világ dolgaihoz, mint egy tiszta tudatú gyermek. Mint valaki, aki most találkozott először az adott dologgal, és nincs elő-ítélete, előre lefektetett véleménye róla. Képes befogadni úgy, mint az igazság és valóság egyik megnyilvánulása. És ha nem is ért egyet vele, tiszteletben tartja azt, akinek más „a normális”.

Most, amit sok helyen látok, az a megértés és elfogadás szándékát is nélkülöző, legkíméletlenebb ítélkezés egymás felett. Megítéljük azt, aki más, aki nem fér bele a mi normánkba, aztán elítéljük azt, aki elfogadja ezt a másságot, majd azt is, aki nem fogadja el. Aki azt mondja: fogadd el a másságot, mert ha nem, akkor valamilyen vagy, az pont nem fogadja el azt, hogy valaki kevésbé befogadóbb némely jelenségre. Érezzük ezt a paradoxont? Mintha ez lenne a bor ivás, és vízről prédikálás esete.

Ugyanakkor szerintem ‒ és ez egy vélemény ‒ teljesen mindegy ki mit mond, ki kivel ért egyet, kinek mi a „normális”. Az ilyen kommunikációban nincsenek nyertesek és vesztesek, nincsenek oldalak, nincs jó és rossz, helyes vagy helytelen, igazság vagy hazugság. Ugyanis ezek a játszma részei és nem erről szól az egész.

Amikor ítélkezünk, akkor széthúzás van, elkülönülés, magányos harc. Lógunk a semmiben, nincs igazi kapcsolódás, elválasztjuk magunkat másoktól és attól a bizonyos egységérzettől.

Szerelemben ideális esetben azt mondjuk: jobban szeretlek téged annál, hogy igazam legyen. Barátnál, rokonnál, ismerősnél vagy egy vadidegen embernél ez nemigen jut eszünkbe, s még a párkapcsolatban sem mindig.

Azon gondolkodtam, vajon miért van az emberi természetben ennyire mélyen ez a késztetés? Miért olyan fontos, hogy mindenki úgy gondolkodjon, ahogy én, az legyen a normális, mint nekem, és ugyanazon a véleményen legyünk? Önmagunk klónjait keressük? Akkor vagyunk biztonságban, ha minden ugyanolyan körülöttünk, mint amilyen bennünk? Valóban birkanyájban érezzük jól magunkat?

Kétlem.

A kritika, az ítélet mindig arról mutat valamit, aki mondja. Amit kinyilatkoztatok, az egy jó emberismerőnek olyan lesz, mint egy lecsupaszított fotó a személyiségemről, a hitrendszereimről, a félelmeimről és a gátjaimról. Ám mivel egy ilyen szócsatában mindenki ezt műveli, nem igen nézünk így másokra, és magunkra sem. Aki néz, az nem csatázik. Csak megfigyel. Érdeklődve hallgat. És talán ítéletmentesen gondolkodik.

A saját jól-létemhez számomra fontos, hogy ne mérgezzem magam felesleges érzésekkel, mint például az a fortyogás és idegesség, amit az okoz, ha belelovallom magam egy témába és hevesen bizonygatom, hogy az a helyes, ahogyan én gondolom. Máris ítélkezek és kritizálom azt, aki másképp látja. Ha bele csúszok, igyekszem minél hamarabb észrevenni és abbahagyni. Megnézni: mit mond el rólam az ítéletem? Szerintem ez számít: az önvizsgálat és nem másoké.

Szücs Ildikó - Nap Harcosa

Fotók: Freepik