Arra kérlek, hogy tegyük most félre a belénk nevelt közmondást a hazug emberről és a sánta kutyáról, és azokat a pszichológiai magyarázatokat is, amelyek jóváhagyják a hazugságot és helyet adnak neki az emberi kommunikációban (értsd: „kegyes hazugság” és társai).
Nem azért, mert bárminek is az ellenkezőjét fogom állítani, hanem mert egy másik oldalról is ránézek, ami szerintem túlmutat a közhelyek és intellektuális magyarázatok földjén.
Tapasztalatom szerint a hazugságnál szeretünk elfelejteni egy lényeges alkotóelemet: mégpedig azt, hogy mindenkiben ott van a képesség a hazugságra. Lehet szépíteni, lehet letagadni, lehet felháborodni, ettől még minden emberi lényben létezik ez a képesség. És ez egy fontos kifejezés: képesség. Nem adottság, nem veleszületett DNS láncolat elem, nem öröklött sejtmemória, hanem egy képesség.
A hazugságnak van egy bizonyos rezgése, amire különböző okok miatt rá tudok rezegni és vagy azt választom, hogy hazugságot mondok, vagy úgy döntök, hogy nem hazudok. De ahhoz, hogy választhassak, mindkét oldalt megtapasztalom.
Gyerekként, felnőttként, ilyen-olyan okkal és magyarázattal, mindenki kipróbálta már legalább egyszer, hogy nem az igazat mondja, és ezzel legbelül teljesen tisztában van. Valószínűleg rossz érzés motoszkált benne, és ennek a motoszkálásnak a mértékétől és milyenségétől függ, hogy ezután is ezt választja, vagy sem.
Ugyanígy ott van az önhazugság vagy önámítás is, amiről elvileg senki más nem tud, csak én. Ezért úgy művelem, ahogyan nekem kényelmes, hiszen nem lesz bünti. Elméletileg.
Gyakorlatilag azért van, hiszen a legjobb jelzőrendszerünk, a testünk, mindig jelez nekünk. Fejfájás, fáradtság, gyomorgörcs ‒ kinek mi a gyenge pontja. Talán kórosan lefogyok vagy éppen meghízok, kiütéseim lesznek, vagy valamilyen étel intoleranciám ‒ a jelzés nagyon változatos formában jelentkezhet.
Az is lehet, hogy csak szimplán stresszelek, hiszen a feszültség úgy jár bennem, mint villanymotorban a váltóáram. Ám ezeket a tüneteket mind normálisnak tartom. Mert akármivel áltatom is magam, ahhoz egészen addig ragaszkodni fogok, amíg meg nem hallom a belső hangomat, összeszedem a bátorságomat és szembenézek önmagammal.
Viszont ennek a hazugság dolognak van egy, szerintem, még súlyosabb oldala, amibe szintén nem gondolunk bele. Az talán egy tudott tény, hogy a legapróbb hazugságot is csak egy kicsit nagyobbal tudom fenntartani és elfedni, aztán ezt megint egy kicsit nagyobbal, és így tovább, addig gyűrűzik a sárkupac, amíg teljesen be nem fedi azt, ami igaz, ami valóságos, mert az túl fájdalmas lenne.
Aztán eljön egy pont, amikor már akkora ez a hamis kupac, hogy egyszerűen képtelenség kimászni belőle. Miért? Mert ekkor már teljesen elvágtam magamat attól az égi forrástól, magasabb tudattól, energiától, nevezzük bárhogy, ami összeköt engem az anyagi világon túli világgal. Ekkorra amolyan hús-vér robotként élem az életet, nem kapcsolódom semmilyen lelki, szellemi oldallal, legfeljebb annak is a hamis részével. (Vagyis: megnyugtató spirihabos fürdőben lubickolok egy illúzió dimenzióban, mondván: dolgozom magamon, minden szép.)
Miért fontos ez a kapcsolódás? Nem magyarázni akarom, mert aki érzi, annak természetes, aki szkeptikus az egész szellemi világgal kapcsolatban, az pedig úgyis legyint vagy feldühödik rajta.
Szerintem ez a kapcsolódás olyan esszenciális, mint a levegővétel. Ha kapcsolódom önmagammal, akkor kapcsolódom az égi segítőkkel is, akiket nem a szemünkkel kell látni, hanem bizonyossággal tudni és érezni jelenlétüket. Megismerni, meglátni, befogadni önmagamat ‒ ez a legszebb küldetés az életben. Nem könnyű, ez tény, mert le kell pucolni róla minden felvett és feleslegesen cipelt hamis képet, tévhitet és nem saját terhet. Ha csak a testemmel azonosítom magam, ha az „egyszer élünk”-ben hiszek, akkor ez egy nagyon nehéz küldetés.
Mindenkivel előfordul, hogy hazudik, az emberi természet ilyen. Mert az is hazugság, ha jóváhagyom más hazugságát és nem szólalok fel ellene. Ám ha hangosan nem is, legalább magamnak jelentsem ki, hogy nem fogadom el, és ne asszisztáljak hozzá.
Kezdjem magammal a gyakorlást, a tiszta kommunikációt, mert az első pillanatnyi fájdalom után sokkal többet nyerek vele. Hosszútávon nagyon fárasztó fenntartani az illúziót, az örökös készenlét teljesen kimeríti az ember összes tartalékát, és a felszíni nyereség szánalmasan sivár a lényeghez képest.
Számomra ha hamis szavakkal tapétázom körbe az életem, és kitartok a hazugságaim mellett, az olyan, mintha szembeköpném a Teremtőt. Ebből a gesztusból pedig hiányzik az alázat, a bölcsesség és – szerintem – az emberség.
Szücs Ildikó - Nap Harcosa
Fotók: Freepik.com
