Egy poszt gondolkodtatott el azon, hogy vajon ki mennyire van tisztában szavainak árulkodó mélységeiről?

Egy ártatlannak tűnő, pozitív hangvételű bejegyzés, amiben saját érdemeit büszkén osztja meg a posztoló ‒ eddig ez szép is. Ám odabiggyeszt egy fél mondatot, miszerint „amíg mások focit néznek...”. Na itt álltam meg, egy kicsit döbbenten.

Nevezhetjük szőrszálhasogatásnak, én inkább úgy hívnám, hogy a dolgok mögé, illetve mélyére tekintés.

Vajon a poszt írója észreveszi saját, burkolt ítélkezését? Ítélkezést azok felett, akik aznap saját szabadidejükben azt választották, hogy egy csapatnak szurkolnak. Muszáj hozzátennem, hogy a meccs esti időpontban volt, míg a biciklitúra napközben.

Mi van, ha valaki mindkettőt választja? Ha napközben letekeri a kilométereit és este úgy dönt, hogy szurkolással kapcsolódik ki? Miért jobb az egyik és miért elítélendő a másik?

Bármilyen tevékenység behelyettesíthető, most éppen foci és bicikli, de lehetne haverokkal bulizás kontra hangverseny, láblógatás kontra házimunka, és a többi. 

A szavak mögé nézek, hogy mi lehet ott. Mondhatjuk, hogy nem volt ebben semmi rossz szándék, és igaz is lenne. Nem is a szándékkal van bajom, hanem az elkent mögöttes valósággal. Szépíthetem akárhogy, de ha én azzal kezdem a megosztanivalómat, hogy mások tevékenységéhez hasonlítom a magamét, ennyi erővel odaírhatnám a „bezzeg” szócskát is. És akkor nyíltan véleményt formálok, ergo ítélkezek, ergo valami hiba van az elfogadásomban. Bezzeg nélkül marad a nem tudatos, fejreállt emojival burkolt, enyhe negatív véleménynyilvánítás.

A megdöbbenésem annak is szólt, hogy ezt olyan valakinél láttam, aki hirdeti a tudatos életmódot, a szeretet alapú világszemléletet, aki emberekkel foglalkozik, segítőként tevékenykedik, csupa mosoly és pozitivitás. És azért lepődtem meg, mert egy pillanatra megéreztem a szavak mögött meghúzódó, mélyebb rétegekről árulkodó emberi részét, amit talán nem is hozott fel a tudat szintjére.

Minden amivel találkozunk, ami megérint valamilyen módon, azzal dolgom van. Ezt mondja a nagy bölcsesség, és ez így is van. El is kezdtem gondolkodni, hogy miért figyeltem fel erre. A bölcsebbek bólogathatnak: bizony azért ismertem fel, mert én is csinálok ilyet. Ítélkezek, hasonlítok, helyzettől függően magamat fel- vagy éppen leértékelem másokhoz viszonyítva. Aztán nagyon rosszul érzem magam, akármelyik végletbe esek bele. Ez az én sztorim.

A másik, amiért felfigyelek ilyen jelenségekre, mert íróember lévén minden téma meg tud érinteni, amiről írni lehet egy-két gondolatot.

A harmadik ok pedig, mert asztrológusként azonnal bevillan mit néznék meg az illető születési térképén.

Az elfogadás nagyon sokaknál nehéz téma ‒ én ezt látom. Rávágjuk a dolgokra, emberekre, nézetekre, hogy elfogadjuk, de valójában magunknak is hazudunk ezzel. Hiszen beismerni és felvállalni, hogy nincs bennem elfogadás bizonyos dolgokkal, emberekkel, nézetekkel szemben, fájdalmas és leleplező lenne. Lelepleznénk, hogy hol gyökerezik az elfogadásunk képtelensége, és ez fájdalmat okozna nekünk.

Ezért inkább hasonlítunk és habitustól, szituációtól függően le- vagy felértékeljük magunkat.

Akármelyiket műveljük is, mindegyik origója önmagunk elfogadásában gyökerezik. Jobban mondva annak hiányában.

Ha megállunk egy pillanatra saját magunk előtt, őszintén, akkor belátjuk, hogy ha én magamban szilárd vagyok, ergo magabiztos, akkor nincs szükségem se mások, se  önmagam lenyomására. Nem hasonlítok össze ellentétes területeken elért eredményeket vagy kudarcokat, más élethelyzetben lévő emberek döntéseit, választásait. Nem vetem össze a gepárdot a teknősbékával.

Mégis ezt tesszük, minden nap, észrevétlenül.

Olykor fel kellene tennünk pár kérdést magunknak: miért van szükségem erre? Mit veszítek az elfogadással? Mit nyerek az összehasonlításból? Melyik játszmám mögé nem bújhatok többé, ha elfogadnám mások értékeit és különbözőségeit?

Apróságok az élet lépcsőin. Az éber tudatossághoz azonban hozzátartozik önmagam és mások értékeinek felismerése, elismerése és elfogadása. Így valószínűleg megúszom az összehasonlítás mérgező kényszerét.

Szücs Ildikó – Nap Harcosa
Fotók: Freepik