Az illúzió definíciója: érzékcsalódás; olyan elképzelés, ábránd, amelyet főként az érzelmek és a vágyak irányítanak.

Hozzátennék annyit, hogy minden illúziónak van valamennyi valóságalapja, ám erre olyan mértékű saját, egyéni valóságnak nevezett darabka kerül, hogy a végén csupán egy homályos délibáb lesz belőle.

Erre a jelenségre gyakran felfigyelek. Voltam benne én is, és fogalmam sem volt róla. Nekem az volt a valóság. A belső hangot elnyomtam; éreztem ugyan, de úgy tettem, mintha nem érezném.

Aztán volt idő, amikor még nyakig benne voltam, és kiakadtam, ha másoknál láttam, mert magamon még mindig nem vettem észre. Ők voltak a tükör.

Volt idő, amikor már kijöttem belőle, de a fájdalom és az egós gőgöm miatt még mindig kiakadtam, ha másoknál láttam, mert idegesített: ők miért nem veszik észre?

És egy ideje ha észreveszem magamon kívül, érdeklődve figyelem kinél hogyan jelentkezik, de már nem akadok ki rajta.

Megjegyzem: szerintem mindig azon akadunk ki, amivel még masszívan dolgunk van. Ezek az apró, tűpontos nyomógombjaink, amik jelzik hol tartunk éppen.

Az illúzió szerintem pont úgy működik, mint a hazugság. Ha például valaki azt mondja nekem: valótlant állítok, és én tudom, hogy igazat mondok, akkor nem sértődök meg. Ha viszont bántónak érzem, bekapcsol egy gombom és megsértődöm, akkor rátapintott valamire, amiben hazudok. Elsősorban magamnak. Ez az illúzió. Nem akarom hogy lehulljon a fátyol a szememről, ezért ragaszkodom a kreált valóságomhoz. Ehhez az élet számos apróságában visszaigazoló jelet látok, így életben maradhat bennem a légváram.

Az illúzióval (és a hazugsággal) az a gond, hogy eljön egy olyan pillanat, amikor már annyi minden épült rá, hogy muszáj ragaszkodni hozzá, különben nagyon fájdalmas összeomlás következne be. Úgy úszna el a felépített kis légvárunk, mint amikor árvíz sodor el mindent. Ezt a fájdalmat nem akarjuk, a gyökeres, mindent felforgató változásra nem mondunk igent.

Azt látom, hogy nagyon sokáig ki lehet így húzni. Elképesztő ideig képesek emberek így élni. Persze vannak jelek, de az élet nem úgy terel, hogy egyből a legnagyobb káoszt szabadítja ránk. Figyelmeztet, és személyiségtől, habitustól függ, ki mennyit bír el, ki milyen jelre kapja fel a fejét. Az illúzióhoz való ragaszkodáshoz is erő kell és minél erősebben hiszem, hogy a valóságot élem, annál nagyobb erővel tudom fenntartani a délibábot. Életeket lehet így leélni.

Próbáltam megfejteni: miért csináljuk? Erre persze egyértelmű a válasz: mert félünk és a többi. Ezért inkább azt kezdtem felfejteni ‒ magamnál ‒, hogy mi volt a félelem alatt? Mi elől menekültem egy ábrándba? Mi volt annyira fájdalmas vagy félelmetes, hogy inkább bevállaltam megaláztatást, méltatlanságot, önbecsapást, csak a légváram megmaradjon? Milyen valóság tűnt annyira rossznak, hogy nem akartam látni?

Másoknál nem feszegetem ezeket a kérdéseket, hiszen kívülállóként nem sokat tehetünk. Erőszakkal senkit nem lehet a fényre vinni. Ahogy Sütő András írta: Bottal senkit sem lehet a paradicsomba kergetni. Szeretem ezt a mondatot, nagyon igaz.

Ezért csak figyelek, másokat és magamat, ami jó lehetőséget ad arra, hogy az elfogadást és ítélet-mentességet gyakoroljam.

Ami szintén megér majd egy blogbejegyzést.

Szücs Ildikó - Nap Harcosa
Fotók: Freepik