Csendben lenni jó dolog. Jó néha elhallgatni, tudatosan nem beszélni, nem reagálni, nem hangoztatni a véleményünket, ítéletünket. Van, akinek iszonyú erőfeszítésbe telik, másnak természetes vérmérséklete a hallgatás. 

Az irodalomban rengeteg jelzőt lehet találni a csendre, ami nem csak néma vagy éppen beszédes tud lenni, hanem dermesztő, megtört, delelő, rettenetes, félrevert, sőt akár kisvárosi, visító, belső vagy éppen fehér. Ezen kívül a csendnek van szava, útja, országa, sőt fátyla és napszámosa, de még órája és világa is. És vannak neki hazugságai, gyümölcsei, tornyai, hangjai és vízíói is. Engem lenyűgöz a csend gazdagsága.

A modern, nyugati embernek nagy a közlésvágya. Folyamatos interakcióban vagyunk a világgal ‒ elsősorban az online térben. Kedvelünk és hozzászólunk, üzenetet írunk és megosztunk. Jólneveltségből vagy inkább megfelelés kényszerből szükségét érezzük annak, hogy szinte azonnal reagáljunk, ha valaki ír, hív, kérdez.

Akkor is ha legszívesebben lenémítanánk a telefont, vagy nem akarunk semmit kezdeni a hozzánk érkező információval, mert éppen valami másban vagyunk. Mégis ugrunk, akár a főnökünk jelez, akár az édesanyánk, a párunk, legjobb barátunk, testvérünk, vagy csak valaki, akivel jóban vagyunk.

Nem arról beszélek, amikor valakiért felelősséget vállalunk önszántunkból, és megvan köztünk az egészséges kommunikáció. Hanem a felesleges fecsegésről, a mondanivalók és vélemények hangoztatásáról, amikor semmit, de tényleg semmit nem teszünk hozzá se a világhoz, se a másik emberhez a kommentünkkel. Amikor akkor is beszélünk, ha nem vagyunk jól, mert nem vagyunk se objektívek, se jó hangulatban a csevegéshez, de megszoktuk már mint alapzajt.

Egy kérdés van csupán: mennyire tudjuk előtérbe helyezni a saját igényünket és kapacitásunkat, vagyis: mennyire vállaljuk fel önmagunkat ilyenkor is?

Van, amikor jó abbahagyni a beszédet. Amikor kommunikálhatnánk, pötyöghetnénk másokkal írásban, hiszen ezt tesszük minden nap ‒ de most mégsem tesszük. Mert most mi vagyunk a fontosak, az aktuális állapotunk, aminek megadjuk a kellő teret.

Kevesen vannak, akik vállalják azt, hogy „nem elérhetők”. Ezt tudatosan teszik, és helyénvalónak érzik. Nem hagyják magukat manipulálni, nem veszik fel a szemrehányásokat, mert nem voltak ott, amikor valakinek szüksége lett volna egy fülre, egy vállra, vagy éppen egy homokzsákra, akin kitölthették volna aktuális hangulatukat. Nem éreznek felesleges lelkifurdalást, hiszen nincs miért.

Aki például nem kattant rá a modern kommunikációs eszközökre és platformokra, vagy tudatosan leakadt róla, talán jobban tisztában van azzal, hogy önmaga a legfontosabb. Akkor elérhető, amikor valóban az.

Ha ezt új szokásként kezded beilleszteni a napjaidba, valószínűleg találkozol egy kis ellenállással, szemrehányással vagy bíráló véleménnyel. Így van ez minden változtatással, amit az életedben elindítasz.

Olykor azonban valóban bölcsebb hallgatni. Tudatosan, és nem durcásan. Nem könnyű. De ami még nehezebb: meghallgatni a másikat. Nem azért, hogy utána ‒ vagy közben ‒ rázúdítsam a saját szemléletemet, tanácsaimat és megoldókulcsaimat, és nem úgy, hogy közben már a saját mondataimat fogalmazgatom.

Valódi figyeléssel meghallgatni, és vélemény nélkülinek lenni. Ez már nem is csak a csendről szól, hanem a megengedésről.

Ha sikerül levetkőznöm, hogy mindenáron közöljem a véleményemet valamiről, akkor egy lépéssel közelebb kerültem az ítéletmentességhez. Ha meg tudom állni, hogy a legújabb gondolataimat és megvilágosodás morzsáimat elhintsem bárkinek, akivel beszélgetek, akkor elkerülhetem például a spirituális ego csapdáját.

Megéri gyakorolni és figyelni magunkat, a gondolatainkat, az ösztönös reakcióinkat, amik zsigerből kibukkannának belőlünk.
Úgy beszélgetni, hogy abban kölcsönösség legyen és megengedés. Megengedni magamnak, hogy hallgassak, megengedni a másiknak, hogy olyan legyen amilyen, hogy ott tartson ahol, és megtartani magamnak egy véleményt, ami talán egy idő múlva már egyáltalán nem lesz igaz. Akkor beszélni, amikor jólesik, és azt mondani, amivel emelem a társalgás és a benne lévő emberek energiáját. Ezzel a legfontosabbat közvetíteném a másiknak és a világnak: szeretetet.

Aki folyton csacsog, az nem fogja meghallani se a belső hangját, se az égiek szavát.

Szücs Ildikó - Nap Harcosa

Fotók: Freepik

 Amikkel segíteni tudlak utadon –  Asztrológia, Életfeladat, Önismeret, Meditáció