Valamikor régen az ősi kultúrákban, a természeti népeknél volt egy vörös sátor, ahová a nők elvonulhattak havonta egyszer, ha szükségét érezték.
Igen, azokon a napokon, amit a nyugati világ „nehéz napoknak” hív.
Ebben az időszakban az asszonyoknak nem kellett ellátni a mindennapi teendőiket, a gyerekekre a közösség tagjai vigyáztak, ők pedig teret és időt kaptak önmagukra. A férfiak nem gondolták, hogy „jobb ez így mert nem kell a női hisztivel foglalkozni”, mert nem ez volt a hozzáállás. Az a pár nap egyszerűen másról szólt. A nők másfajta állapotban voltak, figyelembe vették a testük jelzéseit, igényeit, és ezt a törzs tiszteletben tartotta.
Ha valahol létezik még ez a szokás, akkor az rejtve van a „modern ember” elől, és maradinak van titulálva. A valóságban arról van szó, hogy valahol útközben a nőiség mély tisztelete kiment a divatból, és átalakult egy olyan jelenséggé, amit nyűgnek tartanak, lenéznek vagy éppen figyelmen kívül hagynak. Teszik ezt sokan nő létükre, karöltve sok férfival.
A mai felfogás ráhúzza a hisztéria lepedőjét arra az időszakra, amikor a legelesettebbek és legérzékenyebbek vagyunk. És már mi sem vesszük komolyan magunkat. Mindent megteszünk, hogy ne látszódjon hogy vagyunk. Elfojtjuk a fájdalmat, elnyomjuk a hangulatunkat, és olykor még büszkék is vagyunk arra, hogy bezzeg mi még így is teljesítünk és megfelelünk az elvárásoknak.
Gondolkodjunk el, csak egy kicsit.
A Nő minden hónapban elveszít bizonyos mennyiségű vért, s ez nyomot hagy benne akkor is, ha nem vesz róla tudomást. Szinte alkímiai folyamat ez, átalakulás megy végbe a testben és a lélekben. Veszteség, hiszen ilyenkor elveszíti a megtermékenyülés lehetőségét, s valamennyit elveszít a fel nem használt életenergiából is.
Elveszít valamit, ami meghalt benne, és ezt el kell engedni, meg kell gyászolni. Közben tisztul, s ha átadja magát a folyamatnak, izgalmas teremtő energiák szabadulhatnak fel. Megtisztulás, transzformáció, újjászületés.
Nem azt mondom, hogy hatalmas drámát kell csinálni belőle, ami előtt térdre kell borulni. De vajon eszünkbe jut-e, hogy virágzásnak hívjuk ezt az állapotot? Átérezzük-e a szépségét és a varázsát? Megvan-e a ciklustudatosságunk? Valóban tiszteljük-e a testünket, figyelünk a jelzéseire? És nem csak olyankor, amikor édességre vagy épp szexre vágyunk.
A természetes áramláshoz hozzá tartozik havonta ez a pár nap, hiszen mint NŐ: ez is én vagyok. Ez mutatja meg, hogy egészségesen működő testem van, amihez illene hozzáhangolnom a lelki működésemet is. Szükségem van a gyászra, hogy megsirassam az éppen ki nem használt termékenységemet.
Ez egy ősi minta bennünk, amiről tudati szinten fogalmunk sincsen, ezért magunknak sem tudjuk megmagyarázni mit érzünk pontosan és miért van furcsa hangulatunk. Ha megfigyeljük magunkat, akkor felfedezhetjük, hogy testileg fájdalmasabb lehet a dolog olyankor, amikor van valami az életünkben, amit el kellene engedni, de nehezen megy. Ilyenkor a test rezonál a lelki küzdelemre.
Van még az is, hogy ha én felismerem a saját megváltozott állapotomat, és azt jelzem a környezetemnek, akkor jólesik, ha nem valami közhelyes választ vágnak a fejemhez, hanem elfogadnak mint Nőt ezzel a hangulattal is.
Szerencsére egyre több olyan férfit ismerek, akikben megtalálható az a fajta mély tisztelet a nők iránt, ami ebben a pár napban extrán jólesik tőlük. Hogy emlékeznek arra: nekik is egy nő adta az életet. Ezzel a hozzáállással a férfi támogat abban is, hogy megerősödjek a nőiségemben.
Az első lépés azonban mi vagyunk, Nők. Hogy mi tiszteljük magunkban a változás állapotát. Ne szégyelljük, ha ilyenkor érzékenyebbek vagyunk, kevésbé aktívak és legszívesebben elvonulnánk egy magányos sarokba. De ha ezt nem is tesszük meg, legalább ne rohanjunk a konditerembe megmutatni „ki a leány a gáton”. Legyünk az az ősi NŐ, aki befogadja minden állapotát, passzív amikor szükséges, és minden hónapban újjászületik.
Szücs Ildikó - Nap Harcosa
Fotók: Freepik
