Az ember nem is tudja mekkora csomagja van, amíg el nem kezd tudatosan foglalkozni önmagával.

Az első felismerések elég fájdalmasak tudnak lenni, amikor szembesülünk azzal, hogy micsoda gátak, hitrendszerek, berögzült szokások és minták lépnek működésbe egy-egy konfliktushelyzetben. Ilyenkor csupán reagálunk az adott szituációra azokból a reflexekből, amiket az évek során kialakítottunk magunknak védelmi mechanizmusként.

Ám aminek nem adunk teret, amit elnyomunk magunkban, vagy amit nem értünk meg, azok sötét árnyékként élnek bennünk mindaddig, amíg meg nem világítjuk őket.

Az árnyékmunkának nevezett folyamat egy önfeltáró, önmagaddal szembesítő módszer, ami elég fontos része az önmegismerés útjának.

Érdemes tisztázni az árnyék fogalmát, mert sokan egy sötét, negatív, gonosz oldallal azonosítják, amiben csupa elítélendő tulajdonság és érzés van. Amikor így gondolunk rá, akkor érthető, hogy nem szívesen nézünk szembe vele, sőt, inkább letagadjuk mondván, hogy bennünk nincs gonoszság.

Az árnyék az a részünk, amit nem látunk, nem ismerünk, vagyis amit nem világít meg a tudatunk fénye. Létezik sötét árnyékunk, ez tény, ezek azok a tulajdonságok és érzések, amiket negatívnak címkézünk: mint például a féltékenység, az irigység, a rosszindulat, a hazugság, az önzőség, a félelem, a függőség, a tudatlanság és a többi. Létezik azonban úgynevezett arany árnyékunk is, amik viszont azok a pozitívnak címkézett tulajdonságok, amiket másokban észreveszünk, esetleg csodálunk, és azt gondoljuk belőlünk hiányzik. Ilyen például az erő, szépség, bölcsesség, szerénység, humor, bátorság, kitartás, magabiztosság, ragyogás és sorolhatnám.

A nem tudatosított részeink elsősorban a félelemből táplálkoznak, aminek gyökere legtöbbször a meg nem értés. Amíg nem vagyunk hajlandóak megismerni a bennünk lévő részeinket, addig ezek eltávolítanak mindentől, ami szép, áldásos és harmonikus az életben. Eltávolít a szeretettől, a boldogságtól, a nyugalomtól, másoktól, de elsősorban önmagunktól. 

Amikor nem értünk valamit, azt az elme imádja, mert olyan szilárd elméleteket építhet köré, amiket a hétköznapi gondolkodással nem fogunk megdönteni. Agyalunk rajta, azt hisszük épp megfejteni próbáljuk a dolgot, és ez egyrészt elfoglaltságot ad az elmének, másrészt azt a meggyőződést, hogy mi megteszünk mindent a megoldás érdekében. Ez azonban illúzió, hiszen közben magányosnak, szomorúnak, kétségbeesettnek és tehetetlennek érezzük magunkat. 

A félelem olyan mélyen él a legtöbbünkben, hogy szinte észre sem vesszük. Ha felbukkan, rengeteg kellemetlen érzést hoz magával, amikkel elég fájdalmas szembenézni. Például a felelősséggel, a saját szerepemmel, a tetteimmel, hogy mi vezetett odáig, ahová jutottam. 

Lehet, hogy bántottak, fájdalmat okoztak mások, de ha a nagyobb képet nézem és nem csupán elméből működöm, akkor sosem az számít ami történik, hanem ahogyan én reagálok rá. Miért kaptam azt a tapasztalatot? Miért éppen akkor? Mit akart üzenni nekem a helyzet? Mit tanultam belőle?

Ezeket a kérdéseket érdemes feltenni magunknak minden egyes konfliktusnál, és olyan váratlan eseménynél, amikor látszólag a körülmények áldozatai vagyunk.

A „nem tehetek róla”, „nem az én hibám”, „nem csináltam semmit”, „véletlenül csöppentem bele” hozzáállás ‒ akármilyen csúnyán hangzik ‒ felelősséghárítás.

Kell egy nagy adag bátorság, hogy beismerjük a saját részünket a történetben, de fontos, hogy ne essünk bele az önostorozás és önsajnálat csapdájába se, ami szintén az árnyékunk része lehet.

Az árnyékmunka nem egy kínszenvedést okozó mumus, hanem az önmagunk iránti tisztelet és szeretet egyik lépcsőfoka. Akinek gondja van az önszeretettel, annak jó kis első lépés lehet felismerni és elfogadni saját tökéletlenségét, megérteni, hogy adott pillanatban aszerint cselekedtem, ahogy tudtam, ahol éppen tartottam.

A jó (és rossz) hír, hogy elfogadni magunkat úgy, ahogy éppen vagyunk a kulcs ahhoz, hogy változtatni tudjunk azokon a működéseinken, amik akadályoznak a boldogulásban és boldogságban.

A sötétben lévő árnyékaink azonban ezt nem nagyon szeretik. Az ő létjogosultságuk pontosan azon múlik mennyire szeretjük magunkat. Ha elkezdjük kioldogatni és energiát elvonni tőlük, bedühödnek és kapaszkodnak mindenbe, amit az elme ki tud találni számukra. Kimondatnak velünk olyan dolgokat, amikkel megbántunk másokat, lefojtanak bennünk olyan érzéseket, amik a szeretetből táplálkoznak: mint a megértés, odaadás, figyelem, ölelés, bizalom, belefeküdni Isten tenyerébe...

Az árnyéknak nagyon fontos szerepe van bennünk. Amíg nem tudatosítjuk, addig is irányítja a gondolatainkat érzéseinket és tetteinket. Ha azonban felhozzuk a fényre, megismerjük, elfogadjuk és megszeretjük, akkor ajándékká, erőforrássá válik, amit tudatosan használhatunk egy kiegyensúlyozottabb és boldogabb élet megteremtéséhez.

Bölcs mondás, hogy akkor változtatunk, amikor már eléggé fáj. Amíg kifogásokat gyártunk, hogy miért nem tesszük meg, addig nem fáj eléggé. És addig nem is szeretjük magunkat eléggé.

Amikor megjön az elhatározás, hozzá a bátorság, hogy szeretetteljesen, de kíméletlenül őszinték legyünk önmagunkhoz, akkor kinyílik számunkra a lehetőségek zsákja, és megérkeznek azok a módszerek, utak és segítők, akik és amik támogatni tudnak a változásban. Akik és amik megmutatják, hogy szeretetből élni sokkal könnyebb, mint hisszük.

Szücs Ildikó ‒ Nap Harcosa
Fotók: Freepik

Amikkel segíteni tudlak utadon –  Asztrológia, Életfeladat, Önismeret, Meditáció