A harag érzését nem annyira szeretjük, mégis sokszor átéljük, és nem mindig tudjuk mit kezdjünk vele, hogyan dolgozzuk fel, vagy éppen hogyan értsük meg az üzenetét.

A harag mindig egy jó jelzés valamire, és ha sikerül eltávolodnunk az intenzív érzéstől, akkor egyrészt higgadtabb szemlélettel vizsgálhatjuk meg aktuális szerepét az életünkben; másrészt pedig jó ha tudatosítjuk mi is történik ilyenkor bennünk nem csak testi, de lelki és szellemi szinten is.

Haragot általában akkor érzünk, amikor valamilyen akadályba ütközünk a célunkhoz vezető úton, gyakorlatilag nem az történik, amit mi elképzeltünk. A cél bármi lehet: kézzel fogható vagy megfoghatatlan, körülírható vagy szavakba nehezen önthető, de tulajdonképpen egy érzésről van szó, ami nem valósul meg, és ezért frusztráltak leszünk. Ebből nő ki a harag, mert már nem a jelenben vagyunk, hanem egy dolog körül pörgünk folyamatosan, saját magunkat hergelve ‒ előidézve és fenntartva a harag állapotát.

A magyar nyelv nagyon kifejező: „ezen rágódom”, „ezt nem tudom megemészteni”, „megőrülök”, „az agyamra mész”, „teljesen kiidegelsz”, „mindjárt felrobbanok”, „szétvet a méreg/ideg”, „megpukkan a méregtől” és a többi.

Mindegyik elég kifejező arra, hogyan futjuk a köröket egy spirálban, teljesen begőzölve és eszünkbe sem jut megállni vagy kilépni belőle. Ezt az állapotot nagyon sokáig fenn lehet tartani, hiszen ebben az elme (ego) elégedetten fürdőzik.

A harag ugyanis tökéletesen eltávolít önmagunktól, a magasabb rendűtől, és az élet napos oldalától. Ebbe a résbe hatol be egy olyan energia, amely blokkot képez bennünk, szó szerint bezavar az energetikai rendszerünkbe, amitől lila köd ereszkedik a tudatunkra és nem gondolkodunk tisztán. Ilyenkor valóban nem vagyunk önmagunk, mert valami egészen más irányítja a gondolatainkat, ezáltal befolyásolja az érzéseinket, a reakciónkat és a döntéseinket is.

Mivel az elme (ego) természete szerint imád szenvedni, boldogan fenntartja ezt az állapotot órákig, napokig, hetekig, de bizonyos szinten akár évekig, vagy egy életen át. Ilyenkor lehet hibáztatni másokat, a külvilágot, a szülőket, az univerzumot, a szomszédot, az időjárást, a sorsot, a nőket, a férfiakat, és természetesen Istent ‒ nagyjából mindenért. Ezzel az ego elfoglalja magát és nem kell például az örömre fókuszálni, a jó dolgokra, vagy arra amiért hálásak lehetünk.

Valahogy emlékeznünk kellene arra, hogy a harag egy szükséges jelzés, és ahelyett, hogy üvöltöznék a megszólaló vészcsengővel, meg kellene nézni miért is szólalt meg.

A legtöbbször azt jelzi, hogy eltávolodtam: a jelentől, önmagamtól, az úttól, a szeretettől. 

Talán azokkal a bizonyos elvárásokkal van kapcsolatban, amit tudattalanul állítottam egy másik emberrel, vagy egy megálmodott céllal szemben. Talán azzal, hogy kimerültem, de nem hallgattam a testem jelzéseire, hogy lassítani, pihenni kell, ezért az idegrendszerem már nem viseli könnyedén a külvilág hatásait. Talán visszamentem három éves koromba, amikor nem kaptam meg valamit, és most ez a hiszti érzés kapcsolt be nálam. Az is lehet, hogy azt jelzi nem tartottam meg a határaimat és valakit engedtem átlépni rajtam. Vagy megint megfeleléskényszerből cselekedtem és nem vagyok önazonos.

Mindegy, hogy hol akadtam el, hol vesztettem el a fókuszt, a lényeg, hogy felismerjem az elakadást, és hogy a haragom valaminek a tünete.

Mögötte mindig valamilyen félelem vagy fájdalom van, amit nem akarunk érezni. A haraggal könnyebben boldogulunk, ezért tudat alatt ezt választjuk, mert addig sem kell szembesülni és feldolgozni azt a mélyen ülő fájdalmat, ami kiváltotta belőlünk ezt az érzelmi reakciót.

A haraghoz való hozzáállásunk gyökerei (is) a gyerekkorban keresendők, érdemes tudatosítani magunkban hogyan reagáljuk le a haragunkat: elnyomjuk, elfojtjuk, levezetjük fizikai formában, tárgyakon vagy egy másik emberen, esetleg önmagunk ellen fordítjuk. Mert a harag mindenképpen ki akar fejeződni, és nyilván nem mindegy hogyan.

Talán a legfontosabb, hogy először is engedjük meg magunknak, legalizáljuk az érzést: oké, most így érzem magam. Csak ezután fogjuk tudni megvizsgálni mi van mögötte: egy szükség, egy fájdalom, valamilyen vágy, csalódottság, netán félelem?

A negatív érzést nem racionalizálni kell, hanem megérteni mit akar jelezni nekünk. Hol léptünk ki önmagunk magjából, hol vesztettük el a kapcsolatot az égiekkel és a saját életünkkel. Hiszen a haragom soha nem a másik emberről vagy az adott dologról szól, hanem csakis rólam. Ha jól használom, akkor segíthet visszatérni a saját utamra, ahol meg fog érkezni a harmónia, elégedettség és hála érzése is. Ahol újra szeretetben leszek.

Szücs Ildikó ‒ Nap Harcosa
Fotók: Freepik