Hogyan fér meg egymás mellett a spiritualitás és a gyász? Vajon gyászol az is, aki másként gondolkodik életről, halálról? Vajon ez a más hozzáállás azt okozza, hogy az ember könnyedén tovalibben egy szerette halála után? Nem egészen.

Amikor nem hangoztatva, de magadban járod a választott utadat, tisztában vagy az élet szellemi hátterével és nem a materialista szemlélettel tekintesz a világra, akkor is ember vagy. Érzésekkel, emlékekkel és a személyiségeddel. Aminek a része az ego. A spiritualitás nem azt jelenti, hogy megtagadod az emberi részedet, megszabadulsz az egotól és angyali mosollyal az arcodon a felhők között lebegsz.

A valódi spirituális életszemlélet áthatja az életed minden szegmensét, és tisztában van azzal, hogy a fizikai síkon, emberként halad végig azon az úton, amit választott magának. Emberként: emberi érzésekkel, botlásokkal, tanulságokkal, örömökkel és gyásszal.

Azt tapasztalom, hogy ez a hozzáállás másképp tekint a halálra, mert nem retteg tőle, de nem is csomagolja be jól hangzó közhelyekbe. Amit mi halálnak hívunk, az egy létállapot változás, és nem az élet vége. Amikor elveszítesz valakit, akit szerettél, aki az életed része volt, teljesen természetes, hogy megállsz egy kicsit, és az érzelmek széles skáláját átengeded magadon.

Előbb-utóbb mindenki átéli ezt a fajta veszteséget. Meghal valamelyik családtagod, valaki aki fontos, például édesanyád, édesapád, akiktől az életet kaptad. Bármilyen volt a viszony köztetek, ilyenkor valami megrendül benned. Láttam olyat, akit látszólag nem érintett meg az édesanyja halála, és olyat is, akit teljesen összetört és sokáig úgy maradt, összetörve.

Nagyon sok végigfut ilyenkor az emberben, megérinti azokat az érzelmi szálakat is, amikről elfeledkeztünk, vagy nem is tudtuk, hogy ott vannak. Olyan dolgok jutnak eszedbe, amik apróságok voltak eddig, s most megnőnek; rájössz mennyire fontos volt az a mondat, a fejcsóválás, az ismétlődő szokások, még a dorgálások is. Hirtelen nincs az, aki eddig volt. Abban a formában legalábbis, amit megszoktál az évek alatt, már nincs. Mondatok, arcok, hangok emlékei rohannak meg – ha el nem fojtod őket –, és mind ő hozzá tartozik, hozzá kötődik, a képek lüktetnek és élnek a fejedben. És ez így van jól. Legyenek emlékek, amik megnevettetnek, megríkatnak, elszomorítanak, felvidítanak, fájdalmat okoznak és kisimítanak.

Emberi lényként mindenféle érzések buggyannak ki belőled, bárhogyan gondolkodsz, bármilyen a világnézeted és a hited. S közben mélyen legbelül tökéletesen tisztában vagy azzal, hogy minden rendben van. Tényleg minden úgy van jól, ahogy van. Ez nem üres klisé, egyszerűen érzed, hogy rend és harmónia van a világ folyásában.

Meg lehet engedni a sírást, a szomorúságot, átengedni magunkon a hiányt. Ettől nem vagyunk „anti-spirituálisak”, csupán emberiek. És meg lehet engedni a jókedvet, nevetést, az életet, ahogy megy tovább és örömet okoz. Ettől pedig nem vagyunk érzéketlenek, hanem szintén emberiek. 

Szakemberek megalkották a gyász úgynevezett lépcsőfokait, amire szerintem az elmének van szüksége. Az elmének (egonak) kellenek kapaszkodók, lépcsőfokok, amiket ha teljesít, kipipálhat, és látszólag mehet tovább, mert a nagy könyvben le van írva, hogy meddig tart a gyász és mi a „normális” folyamata.

Én nem ezt tartom az egyetlen és mérvadó igazságnak, de ha valakinek ez valóban segít, kövesse.

Szerintem a gyász nagyon egyedi folyamat, mindenki másképp éli meg, s közben rengeteg érzést megismerünk önmagunkon keresztül, és ezektől az érzelmi élményektől gazdagodunk belül.

Ha képesek vagyunk három lépés távolságból szemlélni a dolgokat, akkor jobban megérthetjük a miérteket. Ha átengedjük magunkon az érzéseket, de nem azonosítjuk magunkat velük, nem időzünk tovább a fájdalomban, mint amennyire szükségünk van, akkor egy gyönyörű folyamatot élünk meg. Tudom, furán hangzik, mégis így van.

Azt hiszem sokat számít, amikor el tudunk kísérni valakit élete utolsó szakaszában. Közben mi magunk is végigmegyünk valamin, ami esszenciális ahhoz, hogy valóban rendben legyünk az élet folyásával. Az elkísérés jelenthet fizikai vagy lelki cselekedetet: egyszerűen ott vagyunk a távozó mellett, szó szerint vagy lélekben.

Ha nem közhelyekre hallgatunk, nem a félelem vagy az elvárások irányítanak, akkor megérezhetjük a távozó ki nem mondott szavait. A békéjét, amiből megérezhetjük, hogy benne valóban minden rendben van. 

Én így kísértem el azt, aki ebben az életemben világra hozott. S a legvégén, arcán nyugalommal, hogy tényleg Minden Rendben Van, megszépült és ragyogott.

 A mai napig eszembe jut mit mondott ő az anyukájáról, akit születésem után két évvel vesztett el: „Nem telik el úgy nap, hogy ne beszélgetnék vele.”

A legszebb mondat és legmélyebb tanítás volt ez számomra, amit boldogan és békével követek ‒ minden nap.

Szücs Ildikó - Nap Harcosa 

Fotók: Freepik

Asztrológia, Életfeladat, Önismeret, Meditáció – Amikkel segíteni tudlak utadon